Így lehetsz fordító

Az alábbi beszámolót dzsék küldte; ennek alapján tényleg jogosnak tűnik a végén olvasható kérdés: megéri?

A legalitás ösvényei

Előfordul az emberrel, hogy a kerek évtizeden át az enyhén szürke zónában végzett tevékenységét – jelesül a szakfordítást – száz százalékig legális útra szeretné terelni, például mert megjött az esze, ellenőrzést kapott, vagy épp ezt igénylik a megbízói. Velem épp ezek egyike a helyzet, és mások okulására megosztom, milyen utat kell ma Magyarországon végigjárnia annak, aki fel szeretné venni az a szakfordítást, mint tevékenységi kört.

Az egyéni vállalkozásom hosszú évek óta működik, kényszerűségből azonban eddig mindenféle dzsókerkategóriákban számláztam az ezirányú tevékenységemet, úgymint „Egyéb titkári tevékenység” vagy „Máshová nem sorolt egyéb gazdasági tevékenységet segítő szolgáltatás”. (Ez volt a kedvencem. Lemezcímnek mondjuk elég vacak lenne). Érthető okokból ezt sem a köztiszteletnek örvendő adóhivatalunk, sem pedig a megbízók nem különösebben kedvelik hosszabb távon, elhatároztam hát, hogy megcélzom az „Akikre büszkék vagyunk” faliújság egyik előkelő pozícióját, és a teljes törvényesség útjára lépek. Nyelvszakos diplomával rendelkezem, de azt már anno a vállalkozás indításakor közölték, hogy ez, bár kétségkívül megsüvegelendő teljesítmény, korántsem jelenti, hogy államunk szerint is eleget tanulmányoztam az idegen nyelvek sajátosságait ahhoz, hogy e felelősségteljes feladatkört ellássam. Úgynevezett szakfordítói vizsgára van szükség, amelyet a méltán neves Eötvös Loránd Tudományegyetem vonatkozó szakán lehet teljesíteni. Tájékozódtam hát erről, és ezt ebből a PDF-fájlból bárki megteheti:

http://www.elteftt.hu/f/File/szakfordito_vizsga_tajekoztato.pdf

Igen, minden így helyes, sehol nincs tévedés. A vizsgadíj valóban 35 000 (harmincötezer) forint, néhány apró hülyeség, PLUSZ két felbélyegzett válaszboríték, mert a horribilis postaköltség bizony már nem fér bele ebbe az igazán szerény összegbe. Úgyhogy diplomát fénymásoltam, fotózkodtam, címeztem, bélyegeztem, csekket fizettem, és vártam – ez a vizsga évente mindössze két alkalommal kerül megrendezésre, tehát jól kell ütemezni a jelentkezést. A tájékoztató egyéb pontjai is tökéletesen valósághűek: a szakfordítói vizsga a 21. század Magyarországán tollal-papírral-kézzel zajlik, mindenfajta elektronikus segédeszköz használata kifejezetten tilos, csakis papírszótár ér. (Kíváncsi lennék, hányan dolgoznak jelenleg a szakmában ilyen körülmények között.) A vizsga lezajlott az ismertetőben szereplőknek megfelelően (két nap eltáv a munkahelyről), és a végén közölték, hogy „körülbelül” két hónap múlva „várható” értékelés – mint látható, a vizsgaanyag összesen kb. 7000 n, a gyakorlatban saccra 2-3 ezer szónyi mennyiséget jelent mindösszesen. (Ismét kíváncsi lennék, hogy a versenyszférában melyik iroda vagy ügyfél adna munkát egy ilyen „határidőt” ígérő-vállaló fordítónak.) Ezt azért betartották, sokvártatva megérkezett az eredményről szóló értesítő, sikerült, öröm, boldogság, háziünnepség konyakkal és sajtos ropogóssal. Az értesítő persze nem bizonyítvány, azt külön kellett kérni az egyetemtől, újabb 2 hét postai átfutással, de legalább ezúttal a saját borítékjukban.

Ezzel és a vállalkozói igazolványommal a zsebemben behatoltam a területileg illetékes okmányiroda területére. Ekkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni. Szívélyesen tájékoztattak, hogy noha újabb igazán impozáns eredményt tudok felmutatni, a fordítás nevű tevékenységi kör felvételéhez szakfordítói igazolvány szükséges, amelyet az ugyanazon terület illetékes jegyzőjétől igényelhetek a bizonyítvány felmutatása ellenében.

Be kell vallanom, itt elkövettem egy súlyos hibát: óvatlanul épp ezt az időszakot választottam a Budapesten belüli elköltözésre. Mivel az igazolvány címre szól, azt tanácsolták, inkább a költözés után az új otthonomul szolgáló kerület jegyzőjét próbáljam becserkészni. Elsőre sikertelenül, mert noha a vállalkozásom székhelyét az előző kerületi okmányirodában gond nélkül átírták egy egyszerű adásvételi szerződés ellenében, saját magamat nem tudtam állandó lakosként bejelenteni addig, amíg a Földhivatal véglegesen be nem jegyzi a tulajdonjogomat. Bankhiteles lakásról lévén szó, három hónapos fizetési átfutású adásvételit kötöttünk, hogy a hitelfolyósításig tartó banki szöszölés mindenképp beleférjen – ezt ki kellett várni a feltételes eladás véglegesítéséhez. Saját lakcímre való bejelentés nélkül márpedig az igazolvány iránti kérelem nem nyújtható be, továbbá szükség van egy három hónapnál nem régebbi erkölcsi bizonyítványra (aki nem tudná: ez eleve az egyéni vállalkozás indításának egyik feltétele, vagyis esetemben felesleges pénzkidobatás), kétezer-valamennyi forint további illetékre és egy kitöltött adatlapra. Mégpedig erre az adatlapra. Csak a kerületi fejlécet távolítottam el, semmi manipuláció: „Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy szakfordítói tevékenységemet a …alatti, e célra biztosított helyiségben végzem.” De sehol másutt ám! A szomszéd lakásban minden bizonnyal már nem érvényesek ugyanazok a nyelvtani szabályok, így az igazolványod is érvénytelen, sőt, büntetőjogi következményekkel jár, ha netán egy irodában van helyszíni megbízásod, vagy akár az is, ha le merészeled fordítani a vidéken élő nagymamádnak az új turmixgép használati útmutatóját.

Jól van, a mintapolgár kicsit szívja a fogát, még talán egy csendes krvnytk-at is elmorzsol a szája sarkában, de szinte azonnal megbánja. Kivártam a bejegyzést, online újabb időpontot kértem, átjelentkeztem, és a laminálástól még meleg lakcímkártyával átballagtam a jegyzői iroda ügyintézőihez. Leadtam a kitöltött adatlapot, a vizsga után kapott bizonyítványt, a várakozás közben megrendelt és szolgáltatott erkölcsi bizonyítványt. Ezúttal az ügyintéző egyetlen szót sem ejtett semmiféle lakcímigazolásról, csak átvette a paksamétát, ezután elkérte és a tetejére írta a telefonszámomat, és közölte, hogy ehhez ő nemigen ért, majd a kolléganő visszajön szabadságról, az asztalára fogja tenni, és majd felhív, hogy mit kell még behozni az illetéken kívül. – És az időt illetően mi a helyzet? ­– érdeklődtem. – Ügyintézés 30 nap – hangzott a válasz, pedig a helyénvaló szerintem a következő volna: „Működik a fluxuskondenzátor, körülbelül 1983-ban járhatunk”.

Itt tart a folyamat most. Amint hozzájutok a szakfordítói igazolványhoz, már csak annyi a teendőm, hogy újabb időpontot kérek az okmányirodába, hogy pontot tegyek a végére, és felvegyem a tevékenységi kört. Ehhez a jelenlegi vállalkozói igazolványomat bevonják, megsemmisítik, és újat állítanak ki, 5 ezer forint eljárási díjért, de legalább helyben és azonnal.

A vizsgára való jelentkezéstől számítva nagyjából 10 hónap telt el, de ha a költözést kivonom belőle, akkor is minimum 6-7 lenne. Ez egy vállalkozás életében, pláne gazdasági válságban kutyaidőszámítás szerint szorzandó, de bármikor bárkinek pillanatok alatt elúszhat egy értékes projekt a számlázási lehetőségein.

A procedúra hozzávalói egy személyre a következők:

• kb. 50 ezer forint díjakra, illetékekre és dologi költségekre
• 2 nap az éves szabadságból
• több órányi utazás, várakozás a különböző hivatalokban, szintén a saját munkaidő terhére
• ugyanezen helyeken a belügyi nyilvántartástól az egyetemi alkalmazottakon keresztül két kerület okmányirodai hivatalnokaiig összességében több napnyi, adófizetők által finanszírozott munkaóra
• több ív hivatali és hivatalos papír

Megéri?

Ezek után már nehéz happy endről beszélni, de a teljesség kedvéért megjegyezzük, hogy dzsék elmondása szerint azóta megkapta az igazolványt.